Egy ember mozgott a színpadon, de mégis voltak vele barátok,
idegenek, szerelmek – amikor a tánc és zene teljes összhangba került. (zsomb)
Néha felbukkantak konvencióromboló mozgássorok. Ilyenkor a
tánc szimpatizált a zenével és felmutatta az ötletben rejlő lehetőséget. (réka)
A mozgással változik a tér, a ruha minősége, a táncos
alakja. A mozdulatok alkotóerővel bírnak. Baczó Tünde nem rendelődik alá a
zenének, nem a dallam után, hanem azzal együtt táncol. (deka)
Az előadás nem csak válaszokat keres. Keresi az emlékeket, a
pillanatokat – kiindulópontot. Majd ezekhez mozdulatot, kifejezést. Keresi
önmagát. Születéssel kezdődik, de látunk vetélést is. A mozdulatok kutatnak, a
hangok értelmeznek, a végső sötétség válaszol. De az nem elégít ki. Ne álljon
meg ott a keresés, hogy „a kettő ugyanaz”, hogy a halál születés, meg fordítva.
Tessenek tovább... (zsomb)
Hiányzott a humor, a játékosság. Az összjáték is. (réka)
Miért jelenti ki az előadás magáról, hogy „Kezdettől a
Végig”? A nézőnek kellene eldöntenie, hogy honnan hová vitt el a 30 perc.
(deka)
Az idő múlását még mindig csak az órakattogás tudja
kifejezni? (zsomb)
Nem szükséges, és alig is lehet teljesen újat alkotni. Mikor
elhasznált megoldásokra támaszkodunk, az biztonságos vagy inkább kockázatos?
Miért, és hol áll meg egy alkotó a keresésben? (réka)
Az előadók egyszer egymásra néztek. Miért csak egyszer?
(deka)
A zene és a tánc alá és fölérendelődik egymásnak vagy
kiegészítik egymást? A zene aláfest vagy irányt mutat? Ha a zene a tánc fölé
kerül, többet “mond” a táncnál, az szándékos vagy hiba? Ha hiba, akkor a zene
vagy a tánc hibája? Vagy az enyém? (kata)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése